Társkeresés (első rész)

Bizonyára tudjátok, hogy egy ideje egyedül élek. Először nagyon furcsa volt, mert világ életemben együtt éltem valakivel, szüleimmel, majd nagymamámmal, utána a volt-férjemmel. A volt-férjem már a házasságunk alatt próbált rászoktatni az egyedüllétre, hiszen nagyon sokat volt külföldön és az utolsó években szinte csak 2 hetente hétvégén találkoztunk. Nagymamám azért akkor is ott volt nekem, hiszen egymás melletti lakásokban laktunk szimbiózisban. Halála után elváltam és elköltöztem, hogy új életet kezdjek.

A rettegett és eleinte szokatlan helyzetről kiderült, hogy nem is olyan vészes és egészen jól boldogulok egyedül. Kezdtem élvezni, hogy nincsenek kötöttségeim. Nem kell hazarohanni, valaki kívánságait lesni, mások elvárásainak megfelelni. Kezdtem kialakítani a saját, önálló, felnőtt életemet. Rájöttem, hogy korában bármennyire is önálló és független voltam, soha nem éltem át a szülőktől való elszakadás folyamatát és nem élveztem ki a fiatalkori szabadságot. Ennek most jött el az ideje...

Természetesen bármennyire is jó egyedül az ember társaslény és nem monogámiára van kódolva. Az én ösztöneim, szívem, lelkem is vágyik egy társ után.

Már 2 évvel ezelőtt is megpróbálkoztam a társkereséssel. Akkor egy közvetítő segítségét igénybe véve. A hölgy profi 'fejvadásznak' mondta magát, aki majd megtalálja számomra a tökéletes társat. Gondolom nyilvánvaló, hogy ez nem sikerült.

2 év 'langyos víz' után úgy döntöttem, hogy ismét a kezembe veszem a sorsom. Most az internetes társkereséssel ismerkedem. Szánalmas tapasztalataim vannak, bár még nem régen ugrottam fejest a net világába. Regisztráltam, kitöltöttem a kérdőívet, feltöltöttem az adataimat majd kínkeservesen megszerkesztettem magamról egy pár bemutatkozó sort. Sajnos nem vagyok egy 'önfényező' típus, így az önmarketingben sem vagyok jó. Túljutva ezen nehézségeken el kezdtem nézelődni a 'kínálatban'. Viszonylag kezdő vagyok az internetes ismerkedésben, de máris sok fura élményben volt részem. Meg kell jegyeznem, hogy szórakozásnak sem utolsó. Találtam egypár igen érdekes adatlapot. Rá kellett jönnöm, hogy egyesek az adatlapjukat és elküldött üzeneteiket önmegvalósításuk egy formájának gondolják és az ismeretlenség álarca mögé bújva szabadon eresztik önmagukat vagy az önmagukban megbújó, de elnyomott személyiségüket.

Bár a férfiak kedvenc mondata, hogy 'Nem értem a nőket!', de kölcsön kell vennem, mert én már tényleg nem értem a férfiakat !! Tudják egyáltalán, hogy mit akarnak ?? Elolvassák egyáltalán az ember adatlapját vagy csak úgy a világba írogatnak? A saját adatlapomon meg kellett adnom, hogy én körülbelül kit keresek, kor, végzettség, érdeklődési kőr stb. Ezek után kaptam levelet 31 éves fiatalembertől és 59 éves úriembertől is. Ők biztosan nem olvasták a keresett életkorra adott válaszomat. És azok a levelek ! A kultúrával még csak köszönő viszonyban sincsenek.

Egy nálam 7 évvel fiatalabb (tehát véletlenül sem cél kategóriába tartozó) úr hihetetlenül kitartóan üldözött, így megadtam magam és válaszoltam levelére. Az elutasítást, bármilyen szép köntösbe foglaltam is, nem értette. Továbbra is állította, hogy csak én vagyok konzervatív és számára a kor nem akadály. Rendben számára nem, de az én számomra igen. Ez persze őt nem érdekelte. És ekkor elkövettem egy súlyos hibát. Unszolására megadtam neki a telefonszámomat ! Soha többé senkinek !! Azonnal telefonált és szóban sem értette meg a nemet. Csak egy esélyt akart és miután az az úriember, aki igazán tetszett és akivel addig hosszasan leveleztem közölte, hogy mégsem szeretné folytatni az ismerkedést, ezért csalódottságomban azt mondtam, hogy jó, találkozom vele. Ezt sem kellett volna. Én előre tudtam, hogy a dolog halálra van ítélve, de valamilyen perverz, kifacsart, önsanyargató gondolkodás mód miatt úgy képzelem, hogy semmit nem adnak ingyen és mindenért meg kell küzdeni, szenvedni. Ezt a találkozást is egy ilyen leküzdendő, elviselendő, tapasztalatszerző akadálynak fogtam fel.

Miután azért túl nagy erőfeszítéseket nem voltam hajlandó tenni, azt mondtam, hogy ebédidőben tudunk találkozni egy kávéra. Ez ma meg is történt. Egy arrogáns, magától elszállt, beképzelt barmot ismertem meg. Azt hiszem azt gondolja magáról, hogy Ő isten ajándéka minden nő számára, aki csak kapcsolatba kerül vele. Ugyanakkor én tetszettem neki. Nem kis ellentmondás, hiszen én egyfolytában próbáltam magamról lebeszélni. Antirandevú volt, mert csak a rossz oldalamat próbáltam kimutatni, és ez sem riasztotta vissza, Ettől meg én ijedtem meg, mert el kezdtem gyanakodni, hogy nem normális. Miután többször hangsúlyoztam, hogy ezek után már ne keressen, úgy köszönt el, hogy majd hív. Most rettegek, hogy tényleg fölhív !! Tudom magamnak kerestem a bajt, de mit tegyek naiv vagyok.

Egy másik úriember februárban költözött el 13 év együtt élés után a párjától. Minden mondatában megemlíti a volt családját és folyamatosan szidja a volt párját. Messze nincs túl a szakításon, de már is retteg, hogy egyedül van és nincs kinek elmondani a gondjait. Azonnal új kapcsolatot keres nehogy véletlenül egy-egy napot egyedül kelljen tölteni.

Kiderült számomra, hogy a férfiaknak nincsenek barátaik maximum haverjaik és a nőket, akár ismeretleneket is, használják lelkitanácsadónak.

Említettem, hogy azért akadt olyan is, aki nagyon szimpatikus volt, 1 az 50 -ből. Neki természetesen én nem jöttem be.

Egy hét tapasztalata alapján, így péntek esti elkeseredésemben azt gondolom, hogyha ilyen férfiak keresnek társat, akkor lehet, hogy jobb lesz egyedül maradnom.

Mindenki azt fogja mondani erre, hogy nem szabad feladni. Én nem is teszem, most csak egy kicsit megcsömörlöttem ettől az egész, erőltetett, fárasztó cirkusztól.

Köszönöm, hogy kiírhattam magamból az elkeseredést. Ha túljutok rajta közreadom a második részben.